Hogyan dolgozzuk fel a „gyerekcsinálás” időszakának kudarcait, fájdalmait?

 

Miért nem jön a baba?

Olyan „sikeresen” tudjuk irányítani a tudattalanunkkal a testünket, hogy képesek vagyunk a fogantatást is megakadályozni. A tudattalan – mindazok az élmények, tapasztalatok összessége, amit fogantatásunktól a mai napig átéltünk. Valójában ez irányítja az életünket. Freud azt mondta, hogy a tudatunk olyan, mint egy jéghegy: 1/9-ed része van a víz felett, ez a tudatos, és 8/9-ed része a víz alatt, ez a tudattalan. A tudatos részünkkel igen,nagyon akarunk babát, a tudattalan részünk – és ez az erősebb – pedig valamiért nem akar. Hogy miért nem?

Lehet, hogy azért, mert a párunkkal mégse olyan felhőtlen minden. Lehet, hogy olyan lelki fájdalmakat okoz, – vagy korábbi, máshol szerzett fájdalmakra emlékeztet – ami nem engedi, hogy bízzunk benne, rábízzuk az életünket, hiszen a gyerek valóban végleg összeköt. Persze, hajalmosak vagyunk ezt nem meglátni, elhesegetni az ilyen gondolatokat, nem észrevenni az érzéseket.

A tudattalanunk mindig jót akar nekünk, de nem mindig jó módon akarja elérni azt. Figyeljük meg pontosan az érzéseinket, amit a társunk irányában érzünk. Tényleg ennyire szeretem, hogy tőle akarok gyereket, tényleg össze akarom vele kötni magamat egy életen át? Persze, legtöbbször csak apróságok, megoldható dolgok a gondok. (Pl. a másik nem úgy fejezi ki a szeretetét, ahogy az nekem jó. Így tudom, hogy szeret, de nem érzem.) Érdemes ilyenkor párterápiában és/vagy családállításon (egy alkalom) megnézni egy szakember vezetésével a kapcsolatunkat és megoldani, ami hibádzik. Ha az orvosok mondják ki, hogy a pár génjei „össze nem férhetőek”, – volt már rá példa – hogy családállításon ezt is tudtuk „korrigálni” és megfogant  baba.

Lehet, hogy az az ok, hogy valamelyikőnk múltjában olyan fájdalmas élmények voltak, amik arra indítanak – tudattalanul -, hogy „jobb nem gyereknek lenni” és mi ne kívánunk rosszat leendő gyermekünknek. Néha ezek az élmények olyan fájdalmasak voltak, hogy el is felejtettük őket a tudatos részünkkel, csak a tudattalanunk emlékszik rájuk. Vagy azért, mert annyi fájdalmas élmény volt, vagy azért, mert közben annyi jót kaptunk a szüleinktől, hogy az nem volt összeegyeztethető számunkra. Néha nem is nyilvánvaló így utólag, hogy mi okozta anno a rossz érzéseket. Természetesen ezek olyan hosszútávú hatások, amik akár testi elváltozásokat is indukálhatnak bennünk, amit már az orvos is észrevesz (ciszták, polipok, endometriózis, stb). Ilyen esetekben mindenképpen javasolt pszichológussal konzultálni, egyéni terápiába járni. A családállítás itt is kitűnő kiegészítő  terápia, ami jelentősen meggyorsíthatja, lerövidítheti az egyéni terápiát.

Az is elképzelhető, hogy sem a mi múltunkban, sem a jelenünkben nem található a meddőség (vagy a rendszeres korai vetélés) igazi oka, hanem generációkkal ezelőtt, a család múltjában. Például ha – mélyen tudattalanul – egy olyan nagynénivel azonosulunk, aki belehalt a szülésbe. Ez még akkor is előfordulhat, ha soha nem láttuk őt, vagy a szüleink még nem is meséltek róla. A család kollektív tudattalanja azonban összeköt minket. Ilyen esetben szintén Bert Hellinger módszere, a családállítás képes megoldást hozni. (Igen sok baba kapott már zöld utat ezáltal.)

 

Ha kiderül, hogy nem jön a baba

Aki már eljutott az inszeminációig vagy a beültetésig, mindenképpen túl van különböző orvosi vizsgálatokon. Lehet, hogy az derült ki, hogy a férfi a meddő, lehet, hogy a nő. Néha egyértelmű az ok, pl. egy régi baleset vagy betegség – ez még a „könnyebb” verzió – kézzel fogható. Bizonyára lehetnek még bennünk indulatok a régi eseménnyel kapcsolatban – bár jó esetben már feldolgoztuk – de új reményt kelt, hogy mégis lehet babánk, ha lombikprogrammal is.

A „nehezebb” verzió, ha nem is sejtettük, és hosszabb sikertelen próbálkozás után kerülünk csak orvoshoz és ő szembesít azzal, hogy egyikünk bizony meddő vagy csak segítséggel foganhat meg a babánk. Természetes, hogy csalódottságot érzünk, hiszen a szépen felépített képünk az életünkről már nem lehet olyan felhőtlen. Végre  megtaláltuk a Párunkat, az Igazit, összeházasodtunk, (vagy legalábbis elhatároztuk, hogy együtt fogjuk leélni az életünket,) és jönnek a gyerekek. Most felmerülnek a kétségek, hogy mindent megtettünk-e, dühösek lehetünk, vádolhatjuk magunkat, a párunkat, az orvosokat, vagy valaki mást.

A legfontosabb, hogy a párunkkal sokat beszélgessünk ezekről az érzésekről!  Támogassuk egymást, osszuk meg egymással a csalódottságunkat, kételyeinket, félelmeinket, fájdalmainkat, hogy együtt éljük át azokat! A közös élmény, még a közös fájdalom is összekovácsol minket, míg ha csak magunkban próbáljuk rendezni ezeket az érzéseket, vagy azt gondoljuk, hogy majd az idő megoldja, akkor ez előbb-utóbb – igen gyakran – szétveti a párokat. Amikor meghallgatjuk a másikat, TILOS kétségbe vonni azt, amit érez („Nem lehetsz csalódott, hiszen látjuk a kiutat, lombikprogrammal próbálkozunk!”) Az érzelem az VAN, függetlenül attól, hogy most logikusnak tűnik-e vagy sem. Egyszerűen legyük vele együtt, lélegezzünk vele, öleljük át és sugározzunk biztonságot a társunknak. Ha – különösen együtt – „belelélegzünk” a fájdalomba, elpárolog egy idő után. Az empátia nem azt jelenti, hogy átveszem a másik érzéseit, hanem hogy egy kicsit én is megérzem, de tudom, hogy nem az enyém, még ha az övéhez hasonlókat is érzek. Így én a „gödör szélén állva” kihúzhatom őt onnan.
Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy ne vádaskodjunk. A dühünket sem magunk, sem a társunk ellen ne fordítsuk (akkor már inkább kifelé), el se nyomjuk, hanem mozgással, futással, bokszolással, favágással, porszívózással, takarítással vezessük le.

Akiről kimondják a „meddő” diagnózist, férfiassága vagy nőiessége kudarcaként is megélheti ezt. Valóban, a gyereknemzés is hozzátartozik a férfiassághoz, de ez csak egy a sok „funkcióból”, amit egy FÉRFInek kell ellátnia. Hiszen ugyanolyan fontos, hogy képes legyen – legalább részben – eltartani a családját, megvédeni, ha kell a külső támadásoktól, anyagi, fizikai, érzelmi biztonságot adni feleségének (és esetleg a család többi tagjának), csábítani, jó szeretőnek lenni, fészket építeni (fúrni, faragni) vagy tudósnak lenni, stb, stb. A gyermek foganásának képessége valóban hozzátartozik a NŐIESSÉGhez, de legalább ennyire fontos, hogy kihordjuk, megszüljük, felneveljük, gondoskodjunk róla és a párunkról, (esetleg a család többi tagjáról), hogy csábítóak legyünk, hogy remek szeretők legyünk, hogy meleggé, puhává varázsoljuk a fészket, hogy érzelmileg, szellemileg támogassuk párunkat, stb, stb. Tudnunk kell, hogy ezek legalább ennyire fontos feladatok, törekedjünk rá, ezekben kiteljesedjünk, és támogassuk ebben társunkat is! Egyszerűen a fókusz áthelyezésével, a helyes súlypont megtalálásával helyre billenthetjük az önértékelésünket is. (Persze, ha ez nem elég és túlzottan nagy az önértékelési válság, akkor irány a pszichológus, mert akkor valami saját pici korunkból eredő hiány van, amit amúgy sem szeretnénk „átörökíteni” várva várt leendő gyermekünkre.)

Az is előfordulhat, hogy a meddőséget testünk csonkaságának éljük meg.   Ez is fájdalmat, üresség érzetet, csalódottságot hozhat, de még dühöt is. Jobb, ha tudjuk, hogy egy ideig helyén valóak ezek az érzések, és ugyanúgy, mint a többit, ezt is osszuk meg a párunkkal.

Azt is nagyon nehéz megélni, ha nem tudjuk meg, hogy pontosan mi is az oka, hogy eddig nem lett gyerekünk, mert így nincs kapaszkodónk, és a kétségeink is felerősödnek.

Párunkkal való kapcsolatra nagyon vigyáznunk kell, mert ez az időszak nagyon megterhelheti a kapcsolatot. Az időzített együttlétek, az, ha túlzottan a „gyerekcsinálásra” fókuszálunk, lassan elvihetik a figyelmet a köztünk lévő szeretetről, és a többi közös dologról. Tudatosan fordítsunk figyelmet arra, hogy építsük a kapcsolatunkat a párunkkal, ne hagyjuk elsivárosodni, figyeljünk egymásra, fejezzük ki a szeretetünket. Ha kis gyanú is elmerül, hogy gond kezd lenni, érdemes párterápiában szakember segítségét kérni. Ne akkor menjünk el, amikor már nagy baj van, hanem amikor még csak kezd kinyílni az olló köztünk. Ekkor biztos, hogy  még minden visszafordítható.

Sikertelen beültetések

Emlékszem, számomra az első inseminatio sikertelensége volt a leg megrázóbb. Addig biztosnak hittem ezt a módszert – és így, hogy nem lett  belőle baba – hatalmas csalódás volt. Talán túlzott elvárásaim voltak, talán ekkor tudatosult, hogy nem megy ez nekünk olyan könnyen, mint hittem. Ekkor éreztem először azt, hogy baj van. Pszichológus lévén én már korábban végiggondoltam sok mindent, sokat beszélgettünk a férjemmel, de ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy újra terápiába járok. Azt hiszem, mindenkinek eljön ez a pillanat, amikor hirtelen elveszti a reményt és csak segítséggel képes továbblépni. Mert ha nem kér segítséget, akkor csak eltemeti magában a fájdalmakat, „betokozódik” és már nem csak a lelki és testi (rengeteg tűszúrás, beültetés, vizsgálatok, stb) ellen lesz „védett”, hanem az öröm és a boldogság ellen is. Ez, természetesen, még tetőzi is az okokat, amiért nem jön a baba.

Épp olyan ez, mint a gyász. Csakhogy itt nem egy megszületett, kézzelfogható embert vesztünk el, hanem a reményt, hogy lesz, vagy legalábbis könnyen, természetes úton lesz gyerekünk. A segítség ilyenkor annyi, hogy kell valaki, aki meghallgasson. A társam, egy barát, egy szakember. Ennél a fázisnál az al legfontosabb, hogy kibeszéljük magunkból a fájdalmat, elsírjuk a könnyeinket. És mert a  párunknak is ugyanúgy veszteség és fájdalom, – még ha esetleg nem is képes kimutatni, vagy átélni – nagyon fontos, hogy együtt is tegyük ezt.

Aztán lehet, hogy a csalódás után jön a harag. A düh sem vész el, csak átalakul. Lehet irányítani! Ügyeljünk, hogy sem magunk ellen, sem a párunk ellen ne forduljunk. Mint korábban írtam, igyekezzünk áttranszformálni: sportba, mozgásba, takarításba, meg persze kibeszélésbe. J

És végül jön a megnyugvás, hogy vagy így, lombik programmal, vagy örökbefogadással, de csak lesz gyerekünk. És ha idáig jut valaki, akkor szokott megtörténni a csoda, hogy mégis beköltözik a baba a feleség pocakjába.

A hormonkezelések hatására több nő jelentősen meghízik, ami szintén befolyásolhatja önértékelésünket.  Természetesen ezt is tudjuk ellensúlyozni csinos ruhákkal, így is meg tudjuk mutatni bájosságunkat, szépségünket és erősíthetjük a többi nőiességet hangsúlyozó tulajdonságainkat is. Ha azonban úgy érzi, hogy ez túlzottan megbillenti a magabiztosságát, akkor szintén érdemes a belső erőnk növelésére pszichológust felkeresni.

Az állandó készenlétben állás, a munkahelyről való sok hiányzás is feszültebbé tehet minket. Igyekezzünk stabilabbá tenni az életünk többi területét és – ugyan várjuk, a várva várt babát -, de azért ne tegyünk fel mindent egy lapra (a következő beültetésre), hiszen akkor is kell, hogy tovább menjen az élet, ha épp ez az alkalom nem jön be. Ha – reményeink szerint mégis, – akkor meg van még 9 hónapunk, hogy átrendezzük az életmódunkat. Érdemes naponta legalább egyszer relaxálni ( pl. autogén tréninggel) vagy legalább zene hallgatással, kádban lubickolással, sétával kényeztessük magunkat. A stressz – akár a napi stressz, akár a várakozás okozta feszültség – normális dolog, de nem folyamatosan. Kell, hogy rendszeresen tudjunk pihenni, (relaxálás) és jól aludjunk. Akár egy csésze nyugtató (pl. citromfű) teát is megihatunk elalvás előtt.

Ezeket a jó szokásainkat, – a napi relaxálást, a párunkkal való beszélgetéseket, az érzelmeinkre és egymásra való odafigyelést – tartsuk meg a várandóság idején is és akár életünk végéig!