A pszichodrámát azért nevezzük “drámának”, mert dramatikus módon dolgozzuk fel életünk különböző eseményeit. A múlt alkalommal a pszichodrámajátékosságát emeltem ki, ez a dramatikus részre is vonatkozik. A csoportülés legfőbb “műsorszáma” ez a játék.

Gyakran vannak bennünk olyan kérdések, hogy:

Hogyan javíthatnám a párkapcsolatomat?
Miért választok folyton elérhetetlen férfiakat/nőket?
Miért kell nekem mindenkin segítenem?
Miért lépnek folyton át rajtam?
Miért szorongok folyton?
Miért akarok én mindenkinek megfelelni?
Mitől van ez vagy az a testi nyavalyám?
Miért gördítek akadályokat saját magam elé?
Hogy tudnék jobban kijönni a főnökömmel?
Hogyan kerüljem el azokat a hibákat, amiket az én szüleim elkövettek?
Meghalt egy szerettem. Hogyan tehetem túl magam?
Miért lesz sírhatnékom, ha jön a Karácsony?
Miért nem tudok több pénzt keresni?
Hogyan lehetnék sikeresebb/boldogabb?

… és még sorolhatnám. A pszichodráma segítségével megtalálhatjuk a válaszokat.

Sokszor megfigyelhettük, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el, viselkedéseket, mintákat ismételjük. Ha már túl sokszor léptünk bele ugyanabba a gödörbe, vagy makacsul visszatér egy-egy problémánk, akkor épp ideje megfigyelnünk, miként történik ez az ismétlődés.

Utálok bejárni a munkahelyemre – mondja Karcsi a csoportból.

– A munkámat nagyon szeretem, de a főnökömmel nem jövök ki. Tegyünk valamit, mert már görcsbe áll a gyomrom induláskor reggel!

Ehhez kiválasztunk egy olyan jelenetet, ami tipikus, vagy aminél nagyon erősen jelen van a rossz érzés, hogy megvizsgálhassuk, vajon mi is ez a rossz érzés pontosan. A pszichodráma jelenetet több szereplővel játsszuk, akiket a csoportból választ ki a protagonista (a főszereplő, most Karcsi).

Karcsi bemutatja az irodát, ahol dolgozik. Röviden beszél munkatársairól is, sőt “belebújik néhányuk bőrébe”, hogy elmondja, milyen köztük a kapcsolat, így a többiek jól meg tudják jeleníteni őket, és érezzük a szoba hangulatát is. Karcsi bemutatja, ahogy dolgozik a számítógépén, nyugodt, koncentrál és élvezi, hogy alkot. Aztán a főnök szerepébe bújva odamegy a dolgozó “Karcsihoz” és ránéz a monitorra a válla fölött (persze, amikor mások szerepét mutatja be, akkor nem csak az a cél, hogy “betanítsa a szerepet” annak, aki majd eljátssza, hanem az is, hogy ebből a szemszögből önmagára nézve új információkhoz jusson arról, hogyan látják őt mások, vagy megértse pl. a főnöke motivációit, gondolatait, érzéseit, így kiszámíthatóbbá válik.). Karcsinak – ahogy “főnöke” a válla fölött a monitorját bámulja – bár még egy szót sem szólt – már most összehúzódik a gyomra, és mintha egy erő nyomná le a fejét.

Ezeket az érzéseket megjelenítjük a pszichodráma szereplőkkel (folyamatos szerepcserével a szereplő és a protagonista között), akikkel akár párbeszédet is folytathat. (Lehet, hogy megtudjuk: Anya vagy Apa hangján szólnak hozzá, vagy hogy azért szorul össze a gyomra, hogy vegye észre: már megint megalázták és tegyen valamit ellene, stb.) Ha a pszichodráma játék vezetője megkérdezi, honnan ismerős ez az érzés, kiderülhet, hogy már régről, egész gyermekkorát végigkísérte.

Pl. Karcsi 5 éves korába “visszamenve” is hasonló jelenetet láthatunk, ahogy Apja Karcsi válla fölött bírálja és elégedetlen Karcsi munkájával (épp egy játékot próbál összeszerelni). Karcsi persze hasonlóan rosszul érzi magát, mint a munkahelyén. Amikor azonban minderre kívülről ránéz, megérti, hogy Apja nem az ő személyével volt elégedetlen, hanem csak türelmetlen volt és nem tudta kivárni, amíg kisfia rájön a megoldásra. Ennek a kisfiúnak bátorításra és dicséretre volna szüksége – mondja Karcsi. Így aztán oda is tud menni felnőttként az Apához, és megmondja vagy megmutatja neki, hogy hogyan kell egy ilyen 5 éves gyerekkel bánni. Ha jól sikerül, újra átélheti “kisgyerekként”, hogy most már jól reagál az Apja, így a múlt történéseinek ezt a verzióját is az emlékei közé sorolhatja. Karcsi megkönnyebbül.

Amikor újra “kipróbáljuk”, hogy hogyan reagál a főnökére, ha átnéz a válla fölött, már csak érdeklődésnek érzi és lelkesen magyarázza, mit készít éppen a computerével.

Természetesen a pszichodráma módszernek ez csak egy nagyon kis szelete, ezeken kívül még száz más technika áll rendelkezésünkre, hogy érezzük az érzéseket, átéljük, megértsük önmagunkat, a környezetünket, a többieket, másképp cselekedjük, mint eddig. Ez a játék várhatóan Karcsinak nem csak a főnökével való viszonyát alakíthatja át, hanem minden hasonló kapcsolatot, illetve Karcsi belső apa-képét is, így az összes teljesítménnyel, megfeleléssel kapcsolatos érzését.

Szubjektíven tároljuk a múltat az emlékeinkben: nem csak az eseményt, hanem az ahhoz kötődő érzéseink is előtörtnek, ha valami – akár tudattalanul – emlékeztet minket. Ilyenkor gyakran kisgyerekként reagálunk, holott már felnőttként képesek lennénk másként viselkedni, ha nem ugyanazokat az érzéseket éreznénk. Ezek az érzések gyakran csak a múltbeli élményre vonatkoznak, nem a jelen történésére. A múlt érzései késztetnek minket a jelenben és írják a jövőnket. Ha ezeket az érzéseket “átírjuk”, vagy legalábbis mellé tesszük a “javított verziót”, akkor már ezekkel a jobb érzésekkel vágunk neki a jövőnknek.

Persze a puding próbája az evés!

Nem csak a pszichodráma során próbáljuk ki, hogy milyen hatása van drámajátékunknak, hanem a valóságban is. Ezért is jó, hogy időről-időre rendszeresen találkozunk, mert így módunk van beszámolni a valós életben történt változásokról is egymásnak. Így figyeljük is magunkat, könnyebben észrevesszük a kisebb változásokat, ami bátorít minket és elősegíti a nagyobb átalakulást is. A pszichodráma szerves részei a visszajelző körök a játék után. Fontos, hogy a szereplők elmondják mindazt, amit a játék során éreztek, de nem került kimondásra. Pl. “Amikor az Apádat játszottam, úgy éreztem, hogy NAGYON klassz srácot akarok belőled nevelni, nem olyat, mint én. De tehetetlen voltam, nem tudtam, hogyan kell.”

Belőlünk, akik láttuk vagy részt vettünk a játékban, sokunkból előtörnek saját régi emlékeink. Jó ezeket is megosztani, így saját magunkon is fejlesztünk közben, és a protagonista is tudja, hogy vele érzünk, nem ufó, nincs egyedül ezzel az érzéssel. Természetesen rengeteg jó ötletünk és tanácsunk támad ilyenkor, hogy mit kellene a protagonistának tennie. Ezeket úgy mondhatjuk el, ha azonosulunk valakivel (leginkább szereplővel), így nem válik tanácsadássá, de a jó ötleteket megragadhatja a protagonista.

Színházba is azért járunk, hogy átéljük a katarzist, nos, ez itt is megtörténik, nem csak a protagonistában, hanem a nézőkben és a szereplőkben is. A pszichodráma során gyakran a ránk osztott szerep az, ami szintén komoly felismerést hoz saját magunkkal kapcsolatban.