A családállítás segít visszakövetni azokat a generációk óta átadódó attitűdöket, traumákat, amik sokszor jelentősen befolyásolják a mi életünket, de nem tőlünk indulnak, hanem a múltból.
Amikor megszületünk, rengeteg új és ismeretlen dologgal találkozunk ezen a világon. Épp ezért, a legelső tapasztalatok, az első benyomásaink rendkívül fontosak. Nem mindegy, hogy Anya pocakján belül biztonságban éreztük-e magunkat, vagy sem. Anya kellemes énekhangját hallottuk-e vagy veszekedést. Nem mindegy, hogy Anya boldog derűje lett-e az életünket meghatározó alap-érzés vagy az ő félelmei, szorongásai.

A születésünk “élménye” is alap-tapasztalásként kódolódik sejtjeinkbe:

egy szűkületen kell átküzdeni magam, ami nehéz ugyan és kitartást igényel, de megéri, mert utána kitágul a világ és Anya hangja vesz körbe, ölelése tart meg és megnyugszom, avagy életveszélybe kerülök közben, vagy semmit se kell tennem, mert kiemelnek, és nem tudom, hogyan kerülök át az új közegbe
Igen fontos, hogy mit tapasztalok meg a szüleim karjában: biztonságban vagyok, szerethető / szeretve vagyok, biztonságos a világ és helyem van itt, bíznak bennem, jó, hogy vagyok és jó vagyok, fontos vagyok stb., vagy épp az ellenkezőjét.
A kezdeti időszak (főként életünk első három éve) ilyen tapasztalati élményekkel van tele, amelyek alapvetően meghatározzák a későbbieket. Ha azt tapasztalom meg, hogy a világ biztonságos, akkor legyintek csupán, amikor elesem (esetleg: “Anya, itt puszild meg!”), majd felállok és megyek tovább. Nem számít, mert az eredendő tapasztalásomat alátámasztó élményekre figyelek, melyek szerint a világ biztonságos. Ha azonban az alaptapasztalatom ennek az ellenkezője, akkor az orra bukást jegyzem meg, azt, hogy a játszótéren megütött egy kisfiú, netán rám kiabált az óvó néni (brühühü…), és azokat az eseményeket dobom a hátam mögé (ignorálom), amelyek azt mutatnák, hogy a világ azért egy elég biztonságos hely. Így erősítődnek meg az eredendő élmények. A családállítás során tudjuk mégis megerősíteni ezeket az alap én-erőket és a múltból energiával feltölteni.

Kisgyermekként persze passzívan éljük át ezen dolgokat, később viszont (akár felnőttként) már mi magunk váltjuk ki a külvilágból, hogy így viselkedjenek velünk. Ha gyermekként azt tanultam magamról, hogy nem vagyok fontos, akkor felnőttként sem fogok kiállni magamért, és még jól meg is sértődöm, amiért “persze, a férjem sem veszi figyelembe az igényeimet!”, holott saját magam utasítottam el az előző tíz alkalommal, amikor megkérdezte, mit szeretnék.

Nos, valahogy így “tanuljuk meg” a világot és alkotunk képet önmagunkról. Mindezek a dolgok ott vannak bennünk mélyen, személyes tudattalanunkrészét képezik. Meghatározzák mindennapjainkat; az érzéseinket, a viselkedésünket és reakcióinkat, sőt még azt is, hogy milyen szituációkba keveredünk bele és miket kerülünk el, illetve milyen emberekkel vesszük körbe magunkat.

A család az az alapvető környezet, amit eredendően megtapasztalunk, majd általánosítjuk a világ többi részére. Anyukánk és Apukánk azért lettek épp ilyenek, mert az ő Sorsuk (a szüleik, az életük fontos történései, a történelem) olyan volt, amilyen. Az ő szüleik (és az ő Sorsuk) is olyan volt. És így tovább, vissza Ádámig és Éváig.
A család részeként születünk meg, és a generációk hosszú során át tapasztalt jó és rossz élmények hatásai görögnek el hozzánk. A család kollektív tudattalanjának részei vagyunk.